2012. december 31.

I. Fejezet


Már majdnem éjfél van. A város utcái csendes álomban nyugszanak. Párizsban ez teljesen szokványos helyzet, mivel éjszaka semmi sem történik. E híres város nappal van teli élettel, ami estére szép lassan, csendesen, mint a nem táplált tűz kialszik. Épp ezért volt feltűnő a fiatal Jack-nek, hogy egy ember minden erejéből rohan. Nem kellet sokat várni, s észre lehetett venni, hogy ez az ember nem önszántából futkos, hanem hogy menekül. Szerencsére Jack, már idejében megfigyelte ezt, s elhatározta, hogy segítségére lesz. A férfi már-már, majdnem leeset a földre, mikor a fiú odaért. Egy gyors, de határozott kézmozdulattal adta tudomására a férfinak, hogy kövesse. A Champs-Élyséesen haladtak át és egy kis ház előtt megálltak. A ház ajtajára a 26-os szám volt kiírva. A fiú a férfit ebbe a házba vezette, mégpedig a ház második emeletére. Ott gyorsan bevezette egy közepes, de eléggé komfortos kis szobába és bezárta az ajtót. Csak a fény sugarai tudták megmutatni, hogy kivel is áll szemben.
Magas, szikár férfi állt előtte. Haja sötétbarnás volt, szeme koromfekete, feje pedig inkább kerek, mint óvális. Zakója fekete volt, nadrágja sötétbarna. Cipője az akkori divat szerinti „berluti” volt, melyben egész elegánsan mutatott. Kalapja épp úgy, mint szeme feketés volt.
Amint beértek a kis szobába, Jack máris egy székkel kinálta. A férfi hálás tekintettel adta a fiú tudomására, hogy nagyon köszöni. Ahogy leült a székre, - vagy jobbanmondva, leroskadt – kifújta magát, a nagy rohanástól. Mikor visszanyerte régi arcszínét, először nyílt ki szája, ezeket a szavakat mondván:
-       Nagyon hálás vagyok önnek fiatalember! Talán nem is tudja, hogy mi mindent tett érettem. Lehet, hogy észrevette, de ha nem is azt, hogy én menekülök. Amiért megmentette életem, így kell, hogy mondjam, mivel az életem forgott kockán, elmondom magának, hogy miért is menekültem. Megbízhatónak látszik.
-       Uram! A legkevesebbet tettem önért. Mindenik becsületes ember ezt tette volna magával. Én csak a megfelelő helyen és a megfelelő pillanatban voltam ott. Nem kell, hogy elmondja nekem, hogy miért menekült, mivel ez gondolom személyes ügy, s nem szeretném, ha én beleavatkoznék, az ön személyes ügyeibe.
-       Téved fiatalember! Én igenis el fogom önnek mesélni, hogy miért menekültem. Ez az ügy mától fogva magára is fog tartózni, mivel én magára fogok hagyni egy jelentős kis összeget, mivel nincs más ember, akire ezt rábizhatnám úgy, hogy én meg legyek győződve arról, hogy jó kezekben van.
-       Az más! De ha mégis meggondolná magát kérem most tegye! Nem szeretném megfosztani önt pénzétől, hogy aztán én legyek a bűnös.
-       Nem kell kibújnia, az én meleg kezeim közül. Elhatároztam, hogy ön lesz a szerencsés ember, aki az én titkomnak, tudomására fog jutni és el is fogom mondani ezt önnek. Tehát...- s, kissé körülnézett a szobában, majd hosszasan az ajtón nyugodott tekintete.
-       Nem kell aggódnia, uram. Egyedül lakok. Nem kell semmitől sem tartania.
-       Rendben ! Ez kicsit megnyugtat. Tehát, visszatérek előbbi témánkhoz...megbízhatok önben?
-       Igen...remélem!
-       Mi az? Csak remélhetem?
-       Nem! Teljesen nyugodt lehet e felől. Megbízhat bennem.
-       Tehát, ahogy az előbb mondtam, jelentős összeg forog a kockán.
-       Mennyi?... ha szabad kérdeznem.
-       Nem kell ennyire nyugtalannak lennie. Nem szeretném, ha tudatlan lenne az összeg felől, ezért természetesen el is mondom, de...
-       De? - s keze beleremegett.
-       De  ebből az összegből tíz százalékát minden évben félre kell raknia, mivel nem szeretném, ha egy év alatt, a pénzköltés miatt tönkremenne.
-       Óóó...ebben teljesen nyugodt lehet! Tudom, hogy mit kell ilyenkor csinálni.
-       Szóval, mint már kétszer is említettem újra megemlítem. Jelentős összegről van itt szó.
-       Ötszázezer frankról?
-       Dehogy! Mit képzel, nem ilyen kevésről.
-       Akkor egymillióról?
-       Többről.
-       Hárommillióról...? – s ekkor a fiatalember hangja elcsuklott.
-       Ne szaporítsuk a szót, evvel csak az időnket fecséreljük.
-       Uram, nekem bőven van időm. Egyedül élek, úgyhogy valóságos időmilliomos vagyok.
-       De nem sokáig. Attól a naptól kezdve, hogy megkapta a pénzt elutazik Rómába hogy azok az emberek, akik engem üldöztek, ne kaparintsák meg a mesés összeget.
-       Rendben. Megteszem ami tőlem telik.
-       Ennek örvendek. Szóval elmondom szép tisztán, kerek-perec tizenöt millióról van itt szó.
Amikor ez a szó elhallatszott, Jack szeme felcsillant, s keze újból remegni kezdett. Sohasem volt ennyi pénz tulajdonában és még álmodni sem mert ennyi pénzről. Hogy ő, a Champs-Élysées-i, 26-os szám alatti szegény fiú tizenötmillió frankkal rendelkezzen, erre még  rágondolni se mert.
-       Tíz millió készpénzben, két és fél millió aranytallérokban.
-       Uram! Miért pont én? Én a szegény kis, Jack Colé, mivel érdemeltem ki ezt a nagy jóságot, egy számomra teljesen idegen embertő, akinek még a keresztnevét sem tudom? Én nem is tudom, hogy mit mondjak...
-       Ha a nevem érdekli, megmondom. André Coeteau a becsületes nevem.
-       S mikor kapom meg a pénzt?
-       A holnap este megfelel?
-       Igen.
-       Akkor legyen holnap este, pontban tízkor, a Gare de Lyonnál, s megkapja a pénzt egyetlen egy sou sem fog hiányozni belőle. Hogy miért pont önre hagyom vagyonom? Hát ez jó kérdés. Egyetlen egy gyermekem se volt így hát elsősorban nem tudtam senkire se hagyni családomból. Igy hát elhatároztam, hogy én saját magam fogok keresni magamnak örököst, úgy, ahogy én jónak látom. De egyelőre maradjunk csak ennyinél. Majd holnap mindent elmondok. Legyen addig türelemmel. Akkor holnap este pontban tikor. Viszlát barátom.
S fogta kalapját, s elment. Jacket annyira meglepte az egyszerű válasz, hogy szóhoz sem jutott. Még köszönni is elfelejtett. Állt némán egymagában a szobában, mélyen elgondolkozva. Kételkedni kezdett. Mindezt, csak egy egyszerű álomnak hitte. Már egyet ütött a Gare de Lyon-i torony, de neki nem az tűnt fel, hogy már ilyen késő van, hanem ezzel ellentétben emlékeztette ez, hogy holnap ott lesz az ünnepélyes hely ahol megkaphatja a pénzt. Gyertyáját elfújta, s nyugovóra tért. De nem jött álom a szemére. Egyfolytában ezen járt az esze. Elképzelte, hogy miként fogja átvenni a csomagot. Hogy mi lesz belőle, ebből a szegény fiúból, aki mindössze tizenkilenc éves volt. Nem hagyta nyugton ez a gondolat, s hirtelen felugrott ágyában. Elhatározta, hogy egy kis sétát tesz meg, ami egyébként, neki mindez gyakori volt. Felvette zakóját, jobban mondva felrakta vállára és csakhamar kint volt a Champs-Élyséesen. Minden a legnagyobb csendben volt és ez nem tetszett neki. Ebben az óriási csöndben, volt valami különös, ami eddig nem volt érezhető. De csakhamar elszálltak e gondolatok a mi Jackünk fejéből, s vidáman tette meg körútját. A park felé vette az irányt, s ott leroskadt egy padra, hallgatva a mélységes csendet. Szeme már megszokta a sötétséget. Már majdnem elaludt, amikor egy furcsa zaj ütötte meg fülét. E zaj hallatára a fiatalember felugrott, s szép lassan, csendesen a különös hang felé vetette magát. A zaj csakhamar halk morajjá vállt a fülének, s egy-egy értelmes szót is kivett belőle. Ahogyan mind közelebb, s közelebb hatolt a hang irányában, a szavakból már mondatok is kezdtek kialakulni. Addig ment a hang irányába, míg rájött, hogy mindez egy farakás mögött lappang. A mondatokból, már értelmes szöveg alakult ki, s nem telt sokba mire Jack rájött hogy négy ember tanakodik valami fontos dolgon. A fiú úgy érezte valahonnan, hogy ki kell hallgatnia e beszédet. A beszélgetés így hangzott:
-       Robin! Pontosan merre láttad menekülni Andrét?- kérdezte egy mély férfihang.
-       Amikor megpillantottam, úgy tűnt mintha elesett volna. De ekkor egy pillanat alatt eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.- válaszolta a Robin nevezetű, halk, de kemény hangú férfi.
-       Hmm. Ez különös. Fogadni mernék rá, hogy én is láttam, hogy elesett. De én szerencsére azt is észrevettem, hogy valaki mellette volt. Nem volt elég sötét, hogy meg tudjam különböztetni a két személyt egymástól. A mellette levő idegent, még most is meg tudnám mutatni, ha itt lenne.
Amikor ez az utolsó mondat elhangzott Jack száján halvány mosoly jelent meg és arra gondolt, hogy nem is tudják ők, hogy az említett személyiség itt áll mögöttük. De ugyanakkor arra is gondolt, hogy ha most észrevennék őt óriási bajba kerülne. Ezért óvatosan távolabb húzódott, hogy ne legyen kitéve a szóban forgó veszélynek.
-       Sebaj! Tegnap megkaptam lakcímét, s ha minden jól megy még ma meg fogjuk őt látogatni. El fogunk beszélgetni egy kicsit vele. Hogy hány órakkor, azt majd később megbeszéljük. Csak ne járna el valakinek a szája a kincsről. Ha ezt megteszi vagy rosszabb esetben már meg is tette, akkor nagy bajban vagyunk. Ugye tudjátok azt, hogy ha valaki más kaparintja meg a kincsestérképet, akkor lefújhatjuk a kincsvadászatot.
Micsoda? Gondolta magában Jack. Nem volt szó erről. Elrejtette volna a kincset. Ha ezek megkapják a pénzt valahol, akkor fuccs az én gazdag álmaimról. Még ma elmegyek hozzá. Úgyse jött álom a szememre, most még annyira se fog. Még most elindulok. Ezentúl minden másodperc fontos. Csak ne késsek el. Ezeknek a banditáknak bizonyára a tizenötmillióra fáj a foguk. De ne álmodják soha, azt hogy egyszer az ők tulajdonában fog lenni, mivel voltam olyan szerencsés, hogy már tudok erről a kincsről. Meg kell tudnom minden részletét ennek a dolognak. Lehet, hogy emberek élete forog itt kockán, azért hogy a pénzt megkaphassák? Miért?
Miközben ezek a gondolatok foglalkoztatták Jacket, addig szép lassan elhagyta megfigyelőhelyét és óvatosan a Champs-Élysées felé vette az irányt. Nem tudta azt, hogy merre lakik a jóságos úriember, tehát várt és csak várt. Hogy mire, már-már ő is kezdte elfelejteni, de ekkor megpillantotta a négy embert, akit tanácskozni hallotta. Egy gyors ugrással utánuk eredt, egyik háztól a másikig haladva, abban a reményben, hogy ők fogják elvezetni az úrhoz. De ebben tévedett. Alig mentek száz métert megálltak. A következő volt hallható:
-       Mi itt most elválunk. Hogy ne legyen feltűnő csak én egyedül megyek az öreghez. Ti addig várjatok meg a Place de la Concordenél.
S ezekkel a szavakkal eltávozott. Jack megvárta míg mind a négyen elmennek és csak azután követte a négytagú banda vezérét.








0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése